Gazdi hívószavára nagy örömmel ugrottam ki a nagymorgósdobozunkból. Segítség! -szólt ekkoe egy hang, Gazdival egyszerre néztünk körbe, kiszorul megmentésre. Kiderült,hogy puszta megjelenésem váltotta ki a riadalmat. Hiába viseltem a leghivatalosabb egyenruhámat, a szokásos csörgő-zörgő vöröskeresztes fityegőkkel felszerelkezve rémületes képet nyújtottam.Hát, ez nem túl biztató jel, egy egész napos mozgássérültkutya bemutatkozás indításához... Sajnos a helyzet tovább romlott, amikor Gazdi hozzákezdett fésülködésemhez. Én semmi fantáziát nem találok ebben a bundaráncigálós szertartásban.

Az atrocitást lezártuk a nagy "mi megbocsátunk egymásnak" jelenettel; ilyenkor Gazdi hősiességemet magasztalja -természetesen simogatással és jutalomfalat osztással nyomatékosítva-, én pedig rettentő boldog vagyok. A nagy siker után délcegen lépkedtem Gazdi mellett, kosárral a számban. Senkinek nem jutott eszébe, hogy meg kellene ijednie tőlem, inkább csodálták okosságomat. A kétlábúaknak ugyanis az a kényszerképzetük, hogy a kosárhurcoláshoz marha intelligensnek kell lennie az ember kutyájának. Egy tér közepén parkoló buszhoz mentünk, ahová emberek gyülekeztek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.